Julia Quinn - The Bridgertons

22:57

Régi nagy kedvencemet vettem idén nyáron újra a kezembe. Julia Quinn Bridgerton sorozata, nyolc nagyszerű, igazi romantikus könyve az 1800-as évek Angliába varázsol minket. Idény nyáron, pedig a sorozat rajongói a kezükbe vehették a zárókötetet, amely minden könyvhöz egy második epilógust rejtett, és egy igazi meglepetést is.
Így egy igazán hosszú értékelés jöttem, amelyben megtalálható minden könyvből a  kedvenc részleteim is, úgyhogy mindenki csak saját felelősségére olvassa.

Julia Quinn  1970-ben született Julie Cotler néven az Egyesült Allamokban, férje Paul Pottinger, így a valódi teljes neve Julie Cotler Pottinger. Eddigi pályfutása során Julia Quinn álnéven olyan remekművekkel ajándékozott meg minket, mint a Bridgerton  sorozat, Bevelstoke trilógia vagy a Smythe-Smith Quartet. Könyveit világszerte 24 nyelvre fordították le! Sikere, történeteinek humorában és 19. század első felének szellemisége iránti tiszteletében rejlik. A New York Times Bestseller listáján több mint 16 alkalommal szerepelt.




A Bridgerton család messze a legtermékenyebb a társadalom felsőbb köreiben. A vikomtesz és a néhai vikomt e téren való igyekezete igen dicséretes, bár gyermekeik névválasztásában meglehetős köwnségességet lehet felfedezni. Anthony, Benedict, Colin, Daphne, Eloise, Francesca, Gregory és Hyacinth; természetesen rend a lelke mindennek, de azt gondolhatnánk, hogy intelligens emberek úgy is rendre tudják nevelni gyermekeiket, ha nem ábécé sorrendben nevezik el őket.
És ha ez még nem lenne elég, a vikomteszt és nyolc gyermekét egy helyiségbe terelve aggódni kezdhetünk, nem látunk-e duplán, triplán, sőt dupla-duplán. Ezen cikk szerzője soha nem látott még testi valóságukban egymásra ennyire hasonlító gyermekeket; mind a nyolcuknak hasonló a testalkata, és ugyanolyan dús, gesztenyebarna a hajuk. Csak sajnálni lehet szegény vikomteszt, aki előnyös házasságot kíván szerezni gyermekeinek, de sajnálatos módon nem sikerült divatosabb haj- és szemszínű utódokat szülnie. Az ilyen egyöntetű külső megjelenésnek azonban előnyei is vannak, nevezetesen, hogy kétség sem férhet hozzá, mind a nyolcan azonos szülőktől származnak.
Ó, kedves olvasó, a lelkes szerző azt kívánja, bárcsak minden nagycsaládban így lenne ez!

LADY WHISTLEDOWN TÁRSASÁGI LAPJA,
1813.április 26.


A herceg és én
Létezik-e nagyobb kihívás a londoni előkelő társaság ambiciózus anyái számára, mint egy nőtlen herceg, akihez lányukat örömest feleségül adnák? 

LADY WHISTLEDOWN TÁRSASÁGI LAPJA, 
1813. ÁPRILIS

Minden jel arra mutat, hogy Simon Basset meg fogja kérni legjobb barátja húga, a bájos és okos Daphne Bridgerton kezét. Ami csak kettejük titka: házasságról szó sincs, csak így kívánják Simontól távol tartani a lányaikat férjhez adni kívánó, igen aktív társasági hölgyeket. Daphne pedig, mivel hercegi udvarló találta kívánatosnak, később alkalmas kérőket kaphat. 
Ám miközben Daphne sorra keringőzi Simonnal a bálokat, igen nehéz arra gondolnia, hogy az egész csak színlelés. A férfi ravaszkás mosolya talán, de tekintete felragyogása bizonyosan azt a hatást éri el, hogy Daphne beleszeret a szép hercegbe. Ez már egyáltalán nem színlelés. A lány a lehetetlennel próbálkozik: megpróbálja meggyőzni a gyönyörű szoknyavadászt, hogy okos kis tervüket némiképp módosítaniuk kell, és semmi nem olyan jó, mint szerelmesnek lenni…


"Nigel! Ébredj, kelj fel! Nigel!
– Daphne – nyöszörgött Nigel. – Ó, Daphne!
A sötét hajú idegen felkapta a fejét.
– Daphne? Azt mondta, Daphne?
A lány visszarebbent; elbátortalanodott a direkt kérdéstől és a férfi átható tekintetétől.
– Igen.
– Ön Daphne?
Kezdett azon tűnődni, hogy a férfi gyengeelméjű.
– Igen.
A férfi sóhajtott.
– Csak nem Daphne Bridgerton?
A lány arcán zavartság látszott.

– De igen.
Simon egy lépést hátratántorodott. Hirtelen rosszul lett, végre felfogta a tényt, miért voh olyan ismerős a lány jellegzetes gesztenyebarna haja. A híres Bridgerton-haj! Nem is szólva a Bridgerton-orról és -arccsontozatról. A fenébe, de hiszen Anthony húga! A pokolba is!
Voltak bizonyos szabályok barátok között, illetve valójában csak ajánlások, de köztük a legfontosabb: „Ne kívánd barátod húgát!"
A lány most csípőre tette a kezét és újra feltette a kérdést:
– És ön kicsoda?
– Simon Basset – mormogta.
– A herceg? – sikoltott Daphne.
A férfi komoran bólintott.
– Szent Isten!
Simon egyre növekvő rémülettel nézte, hogy a vér eltűnik az arcából, sápadt lesz, mint a fal.
– Szent ég, kisasszony, ugye nem akar elalélni?
Nem tudta elképzelni, miért ájulna el, de Anthony... a bátyja, emlékeztette magát, a fél délutánt azzal töltötte, hogy figyelmeztesse, milyen hatással van egy fiatal, nőtlen herceg a hajadon populációra. Anthony kifejezetten említette, hogy Daphne kivétel a szabály alól, de attól még nagyon elsápadt.
– Kisasszony! – szólt hozzá következetesen, kissé szigorúan, mivel a lány nem válaszolt. – El fog ájulni?
A lány a feltételezéstől is sértve érezte magát.
– Természetesen nem! -Jó.
– Csak...
– Csak mi? – kérdezte Simon gyanakvón.
– Nos – szólt a lány finom vállrándítással. – Figyelmeztetést kaptam önnel kapcsolatban.
Ez már túl sok volt.
– Kitől? – követelt választ.
A lány úgy nézett rá, mintha a herceg eszelős volna.
– Mindenkitől.”

A vikomt,aki engem szeretett
1814 is eseménydús szezonnak ígérkezik, de e sorok írójának véleménye szerint ez nem igaz Anthony Bridgertonra, London legkívántabb agglegényére, aki ez idáig semmi jelét nem mutatta házasulási szándékának. És az igazat megvallva, miért is mutatná? Nála jobban senki nem játssza a tökéletes élvhajhászt. 

Lady Whistledown társasági lapja, 1814. április
De a pletykalap szerzője ezúttal téved. Anthony Bridgerton nemcsak hogy elszánta magát a nősülésre, de már ki is választotta magának a feleségjelöltet. Az egyetlen akadály a hölgy nővére, Kate Sheffield, a legalkalmatlankodóbb nőszemély, aki valaha londoni bálterembe tette a lábát. A tüzes intrikus megőrjíti Anthonyt elszántságával, hogy megakadályozza a házasságot. De amikor Anthony Bridgerton éjszakánként lehunyja a szemét, Kate igen erotikus álmokban jelenik meg neki. A közvélekedéssel ellentétben Kate biztosra veszi, hogy nem a megjavult szoknyavadászokból lesz a legjobb férj; Anthony Bridgerton pedig a legnagyobb élvhajhász. Kate elszántan védelmezi a férfitól húgát, de fél, hogy éppen az ő szíve sebezhető. Amikor Anthony ajka az ajkához ér, hirtelen attól tart, ő maga sem képes ellenállni ennek a megvetendő élvhajhásznak.
Míg a herceg a következő kapu felé készült ütni a labdát, Anthony karba font kézzel támaszkodott a fának, egyik kezében a rózsaszín ütőt lóbálva várta Kate-et.
– Ó, Miss Sheffield! – kiáltott oda végül. – A játékszabályok szerint a játékosnak oda kell mennie az elütött labdájához.
Figyelte, ahogy Kate odament hozzá.
– Itt vagyok – mordult Kate. – Most mi a teendő? 
– Igazán több tiszteletet mutathatna irántam – mondta lassú, ravasz mosollyal.
– Miután annyit késett Edwinával? – vágott vissza. – Meg kéne kínoznom, fel kéne négyelnem.
– Micsoda vérszomjas nőszemély! – évődött – De ebben a játékban egészen jól fog teljesíteni.
– Anthony nagy élvezettel nézte, hogy Kate elvörösödik, aztán elsápad.
– Mit ért ez alatt?
– Az isten szerelmére, Anthony! – kiáltott Colin. – Üss már! Te jössz!
Anthony lenézett a földre, ahol Kate fekete és az ő botrányosan rózsaszín fagolyója egymáshoz ért.
– Hát jó – mormogta. – A világért sem várakoztatnám az édes, drága Colint – Azzal rálépett a labdára, és hátralendítette az ütőt
– Mit csinál? – kiáltotta Kate.

És az ütő előrelendült. A labda ott maradt, ahol volt, a talpa alatt. Kate labdája viszont szállt, szállt le a dombról, mérföldeknek tűnő messzire.
– Maga szörnyeteg! – toppantott Kate.
– Szerelemben és háborúban mindent szabad – riposztolt Anthony.
– Megölöm!
– Megpróbálhatja – évődött – De előbb utol kell érnie.
Kate a halál ütőjét nézte, aztán a férfi lábát.
– Ne is gondoljon erre! – figyelmeztetett Anthony.
– Olyan nagyon, nagyon kísértő gondolat! – mordult Kate.
Anthony fenyegetően közel hajolt.
– Tanúink vannak!
– Pillanatnyilag ez menti meg az életét.
Anthony csak somolygott.
– Azt hiszem, a labdája a domb alján lehet, Miss Sheffield. Biztos vagyok benne, hogy úgy fél óra múltán találkozunk, ha addig sikerül utolérnie minket.
Éppen ekkor ért oda Daphne, aki a labdája után indult Nem is látták, hogy elrepült a lábuk előtt
– Ezért mondtam, hogy „ó jaj!" – jegyezte meg Daphne, Kate úgy vélte, teljesen feleslegesen.
– Még megfizet ezért! – sziszegte Kate Anthony felé. 
Anthony széles, gúnyos mosolya többet elárult, mint szavakkal le lehetett volna írni.
Aztán Kate elindult lefelé a dombon, és meglehetősen nőietlen átkozódással kommentálta, hogy a labda a sövény közé esett.(…) 
(…) – Döntést, döntést – dünnyögte.
Anthony karba fonta a kezét.
– Csak úgy teheti tönkre az én helyzetemet, ha a sajátját is tönkreteszi.– így van – ismerte el. Ha semmivé akarja tenni az esélyeit, neki is ugyanaz jut, mivel a lehető legnagyobb erővel kell megütnie a labdát ahhoz, hogy a rózsaszínt mozgásba hozza. És mivel a feketét nem tarthatja egy helyben, a jó ég tudja, hol áll meg.
– De így sincs esélyem nyerni – mondta, azzal felnézett, ártatlanul mosolygott
– Lehetne második vagy harmadik – próbálkozott.
Kate tagadón ingatta a fejét
– Ez valószínűtlen, nem gondolja? Nagyon le vagyok maradva és a játéknak nemsokára vége.
– Ezt nem akarhatja, Miss Sheffield – figyelmeztetett.
– Ó – mondta nagy beleérzéssel –, dehogynem! Nagyon, nagyon akarom. – Azzal valaha formált leghamisabb mosolyával megemelte az ütőt és minden érzelmét beleadta az ütésbe. Megdöbbentő erővel érte a labdát, az egyre lejjebb járt a dombon.
Lejjebb...
Lejjebb...
Egyenesen a tóba.
Kate szája tátva maradt a csodálkozástól, nézte, ahogy a rózsaszín labda elmerül a vízen. Egy pillanat alatt elnyelte a mélység. Aztán felébredt benne valami primitív érzelem, és mielőtt észbe kaphatott volna, már bolond módra ugrált és kiáltozott.
– Igen! Igen! Nyertem!
– Nem nyert! – csattant fel Anthony.
– Ó, olyan érzés, mintha nyertem volna!
Colin és Daphne, akik futottak lefele a dombon, csúszva álltak meg előttük.
– Remek ütés volt, Miss Sheffield! – kiáltott fel Colin. – Tudtam, hogy ön méltó a halál ütőjére.
– Kitűnő! – mondta Daphne egyetértőn. – Abszolút kitűnő.

Tisztességes ajánlat
Vajon a hölgy elfogadja, mielőtt éjfélt üt az óra? Sophie Beckett nem is álmodta volna, hogy bejuthat Lady

Bridgerton álarcosbáljára, és ott a mesebeli herceg várja! Bár gróf leánya, Sophie-t gonosz nevelőanyja szolgálósorba kényszerítette. De ezen a bálon a fess és elképesztően szép Benedict Bridgerton ölelésében keringőzve hercegnőnek érzi magát. Sajnos azonban a varázslatnak éjfélkor véget kell érnie. 
Ki ez a páratlan hölgy? A varázslatos báli éjszaka óta Benedict Bridgerton másra sem tud gondolni, mint a ragyogó jelenségre, aki ezüstszín ruhában jelent meg a bálon, és aki miatt vakká vált más nők szépsége iránt… talán csak egy szép, és furcsán ismerős szobalány iránt érez vonzalmat, akit a legkínosabb helyzetből szabadít ki. Megfogadta, hogy megkeresi a titokzatos ezüstruhás hölgyet, de a szép és kedves szobalány közelségében ez a fogadalma gyengének bizonyult. Ha neki adja szívét, vajon eljátssza-e esélyét a mesébe illő szerelemre?

"– Még nem táncolt velem – mondta Benedict.
Sophie nem mozdult, csak állt ott, és a férfi nagy tenyere a derekára simult.Bőre megbizsergett az érintés alatt, a levegő felforrósodott, megsűrűsödött.Ez a vágy, ismerte fel Sophie. Ez az, amiről a szobalányok suttogtak, amiről néha ő is hallhatott. Ez az, amiről finom neveltetésű hölgyeknek tudniuk sem szabad. De ő nem is finom neveltetésű úri hölgy, gondolta dacosan. Fattyú, egy
nemesember balkézről született lánya. Nem tagja a Társaságnak, és soha nem is lesz
az. Miért kéne betartani a szabályaikat?
(…)
És tekintetük véges-végig összekapcsolódott.
– Mit érez? – kérdezte Benedict.
– Mindent – felelte Sophie nevetve.
– Mit hall?
– A zenét. – Szeme tágra nyílt az izgalomtól. – Hallom… a zenét úgy, ahogy még soha nem hallottam.
A férfi keze egyre szorosabban simult a derekára, a köztük lévő távolság jelentősen csökkent.
– Mit lát?
Sophie megbotlott, de nem vette le tekintetét a férfiról.
– A lelkemet – suttogta alig hallgatóan. – A lelkem mélyét látom.
(…) 
És aztán, mielőtt Sophie-nak szusszanni lett volna ideje, a férfi ajka az ajkára tapadt, nagyon gyengéden, fájóan puhán.Előre megfontolt lassúsággal súrolta ajkát Sophie ajkán, a súrlódás puszta
sejtésére is finom remegés, édes bizsergés járta át a testét. Ajkát érintette, és lábujján érezte a gyönyörűséget. Rendkívül furcsa és gyönyörűséges érzés volt. Aztán a férfi keze – amely a derekát támasztotta és oly könnyeden vezette a keringő alatt – egyre erősebben nyomódott testéhez, kezdte közelebb vonni magához. A nyomás lassú volt, de ellenállhatatlan. Sophie felhevült, ahogy testük

egyre közelebb került egymáshoz, és mintha lángra lobbant volna, amikor hirtelen érezte, hogy a férfi teljesen hozzá simul.Nagyon nagynak, nagyon erősnek tűnt, és úgy érezte magát a karjában, mintha ő lenne a legszebb nő a világon. Hirtelen minden lehetségesnek tűnt, még a szolgasors és megbélyegzettség nélküli élet is. (…) 
– Ki vagy? – kérdezte fejét felemelve, de a lány kezét nem engedve el.
Sophie csak ingatta a fejét.
– Tudnom kell.
– Nem mondhatom meg. – És mivel látta, hogy Benedict ezt nem fogadja el
válaszul, hazudott. – Még nem.
Benedict megfogta egyik ujját és finoman ajkához dörzsölte.
– Holnap meg akarlak látogatni – mondta gyengéden. –Vizitába akarok menni
hozzátok, látni akarom, hogyan élsz. Sophie nem mondott semmit, erősen tartotta magát, próbált nem sírva fakadni.
– Találkozni akarok a szüleiddel és meg akarom simogatni az elkényeztetett
ölebedet is – folytatta némiképp bizonytalanul. – Érted, mire gondolok? Még felhallatszott odalentről a zene és a beszélgetés, de ők ott a teraszon csak egymás ziháló lélegzését hallották.
– Azt akarom… – hangja suttogássá halkult, szemében csodálkozó kifejezés
csillant, mintha maga sem hinné, hogy azt mondja, amit mond. – A jövődet akarom.
Minden porcikádat a magaménak akarom.
– Ne mondjon semmit – könyörgött. – Kérem. Egy szót se többet!
– Akkor mondd meg a nevedet! Mondd meg, hogyan talállak meg holnap!
– Én… – ekkor furcsa, egzotikus, csengő-bongó hangot hallott. – Mi volt ez?
– Gong – felelte Benedict. – A jel. Le kell venni az álarcokat.
Pánik vett erőt rajta.
– Tessék?
– Biztosan éjfél van.
– Éjfél? – zihálta Sophie.
Benedict bólintott.
– Itt az idő, hogy levedd az álarcodat.
Sophie egyik kezével a halántékához kapott, erősen szorította álarcát, mintha puszta akaraterővel a bőréhez ragaszthatná.
– Jól vagy? – kérdezte Benedict.
– Mennem kell – fakadt ki Sophie, azzal se szó, se beszéd felcsippentette szoknyáját és kiszaladt a teraszról.
– Várj!
Hallotta, hogy Benedict kiált, érezte, ahogy a férfi utánakapott, eredménytelen kísérletet téve, hogy ruháját megragadva visszatartsa.De Sophie gyorsan szaladt, és még gyorsabbá tette lépteit, hogy rettentő pánik vett rajta erőt, mintha a pokol tüze lenne a sarkában."


Mr. Bridgerton csábítása
Mindenki tudja, hogy Colin Bridgerton a legelbűvölőbb férfi egész Londonban. 

LADY WHISTLEDOWN TÁRSASÁGI LAPJA, 
1824. március

Penelope Featherington titokban imádta legjobb barátnője bátyját, már… nos, már egy örökkévalóságnak tűnő ideje. Miután fél életét azzal töltötte, hogy távolról csodálta Colin Bridgertont, azt hiszi, mindent tud róla, mígnem véletlenül megismeri a férfi legféltettebb titkát…
Colin Bridgertonnak elege van abból, hogy a társaság csak üres fejű szépfiúnak tartja, elege van az élet soha véget nem érő egyhangúságából és legfőképp elege van abból, hogy mindenki folyton a hírhedt pletykalapszerző Lady Whistledownnal foglalkozik, aki soha egyetlen lapszámban sem hagyja őt említés nélkül. De amikor Colin hazatér külföldi útjáról Londonba, rájön, hogy életében már semmi sem ugyanaz, mint volt… különösen Penelope Featherington változott meg.
"A három idősebb Bridgerton fivér volt: Anthony, Benedict és Colin.Úgy beszélgettek, ahogy férfiak szoktak egymás közt, évődtek, veszekedtek, viccelődtek. Penelope mindig szerette, nézni, hallgatni, ahogy a Bridgertonok egymással beszéltek; olyan boldog család! Látta őket a nyitott ajtón át, de nem hallotta, mit beszélnek, míg a küszöbig nem ért. És mivel egész addigi életében hajlamos volt arra,hogy rosszkor rossz helyen legyen, és a sors amúgy is többször elbántmár vele így, Colin hangját hallotta meg legelőször, és nem éppenkedves szavakat.
„Nem mostanában nősülök meg, és az biztos, hogy ha meg is teszem, nem Penelope Featheringtont veszem feleségül!”
– Ó! – kiáltott fel Penelope önkéntelenül, még mielőtt gondolkodhatott volna, bölcs dolog-e egyáltalán megszólalnia. A hang sikításféle volt, úgy hasított a levegőbe, mint a hamis fütty. A három Bridgerton fivér elsápadt, arcukon rémület, és Penelope tudta, hogy egészen bizonyosan élete legszörnyűbb öt perce következik,aztán olyan méltósággal, amelyet sosem álmodott volna magáról, egyenesen Colin szemébe nézett és azt mondta: 
– Nem kértelek, hogy vegyél feleségül.Colin arcának színe mélyvörösre vált. Vörösebbre, mint ahogyan

Benedict embernél lehetségesnek tartotta volna. Colin szólni akart, de hang nem jött ki a torkán.
Benedict emlékezete szerint ez volt az első – és nagyon valószínű, hogy az egyetlen – alkalom, amikor öccse nem talált szavakat.
– És soha senkinek... – folytatta mondandóját Penelope, és köhécselt
egy kicsit, mert a szavak rekedtesen törtek elő.
– És soha senkinek nem mondtam, hogy valaha is erre akarnálak
kérni.
– Penelope – szólalt meg végre Colin. – Kérlek, bocsáss meg!
– Nincs miért bocsánatot kérned.
– De igen. Megsértettelek és...
– Nem tudhattad, hogy hallom.
– De akkor is...
– Nem fogsz feleségül venni – mondta Penelope halkan. – Ezzel
nincs is semmi baj. Benedict, nem megyek feleségül a fivéréhez.Benedict igyekezett nem nézni rá, de erre felkapta a fejét.Penelope ökölbe szorította leengedett kezét.
– Nem sértődik meg, ha kijelentem, nem megyek hozzá feleségül –mondta, azzal Benedicthez fordult, barna szemével a szemébe nézett: 
– Ugye, Mr. Bridgerton?
– Természetesen nem – felelte gyorsan Benedict.
– Akkor megegyeztünk – mondta szigorúan, és maga is csodálkozott,hogy ez egyszer pontosan a megfelelő szavakat sikerült kimondania. –Senki sem sértődött meg. Akkor most, ha megbocsátanak, uraim,szeretnék hazamenni.
(…) 
- Ó, Penelope! – nyögött fel Colin, ajka, keze egyre hevesebben mozgott. – Ó, Penelope! Ó, Penelope! Ó! – Hirtelen felemelte a fejét. –Ó, istenem!
– Mi az? – kérdezte Penelope. Próbálta ő is felemelni fejét a párnázott ülésről.
– Megállt a kocsi.
Beletelt egy pillanatba, míg Penelope felfogta ennek jelentőségét. Ha megálltak, az azt jelenti, hogy minden bizonnyal célhoz értek. Vagyis...
Haza.
– Istenem! – Őrült igyekezettel próbálta magára rángatni a ruha mellrészét. – Nem kérhetnénk meg a kocsist, hogy hajtson tovább? Hiszen az előbbiek alapján szemérmetlen, feslett nőszemélynek bizonyult. Mit számít, ha a „szégyentelen” jelző is helytelenítendő jellemvonásainak listájára kerül?! Colin megragadta és helyre rántotta az ingvállat.
– Szerinted mennyi az esélye, hogy anyád még nem vette észre a
kocsimat a ház előtt?
– Ami azt illeti, nagyon is valószínű, hogy nem vette észre. De Briarly figyelmét biztosan nem kerülte el.
– A komornyikotok felismeri a kocsimat? – kérdezte hitetlenkedve. Penelope bólintott.
– Jártál már nálunk. Az ilyesmire mindig emlékszik.
Colin ajka komor határozottsággal rándult meg.
– Hát jó. Akkor hozd rendbe magad!
– Felszaladhatok a szobámba. Senki sem lát meg.
– Ezt kétlem – mondta Colin vészjóslón, ingét begyűrve, haját lesimítva.
– Biztosíthatlak, hogy...
– Én pedig arról biztosítalak – vágott a szavába –, hogy meglátnak. –
Megnyalta ajkát, újra végigsimított haján. – Szalonképes vagyok?
– Igen – hazudta. Pedig Colin meglehetősen ziláltnak tűnt feldagadt ajkával. Haja távolról sem mutatta a rendezettség jelét.
– Remek! – Azzal fürgén kiszállt a kocsiból, kezét nyújtotta a Penelope-nak.
– Te is bejössz?
Colin úgy nézett rá, mintha hirtelen elvesztette volna a józan eszét.
– Természetesen.
Penelope nem mozdult. Semmi ok nincs arra, hogy Colin egészen
bekísérje. Az illendőség nem kívánja meg, és...
– Az isten szerelmére, Penelope! – sürgette, és kezét megragadva kirángatta a kocsiból. – Feleségül jössz hozzám, vagy nem?


Sir Phillipnek szeretettel
Kedves Miss Bridgerton!
Elég hosszú ideje levelezünk, és bár személyesen sosem találkoztunk, nem mutattak be bennünket hivatalosan egymásnak, úgy érzem, jól ismerem önt. Remélem, ön is így érez. Kérem, bocsásson meg, ha túl merész vagyok, de azért írok, hogy meghívjam, látogasson meg Romney Hallban. Remélem, megfelelő idő elteltével úgy találjuk, hogy egymáshoz illünk, akkor, ha feleségül kérem, talán igent mond nekem.
Sir Phillip Crane
Sir Phillip tudta, hogy Eloise Bridgerton vénkisasszony. Azért kérte meg a kezét, mert feltételezte, hogy szerény, nincsenek nagy igényei, és nagyon, de nagyon szeretne már férjhez menni. Csakhogy… nem ilyen volt, és nem így volt. Az ajtaja előtt megjelent fiatal nő minden volt, csak nem csendes, és amikor végre becsukta a száját, Sir Phillip nem akart mást, csak csókolni… illetve mást is akart.
Vajon elment az esze? Eloise Bridgerton nem mehet feleségül egy olyan férfihoz, akivel sohasem találkozott! De aztán gondolkodni kezdett… és eltűnődött… és azon kapta magát, hogy bérkocsiban indul éjnek évadján, hogy találkozzon a férfival, akivel talán tökéletesen illenek egymáshoz. Csakhogy… nem volt tökéletes. A tökéletes férj nem lehet szeszélyes és rossz modorú, és bár Phillip nyilvánvalóan szép ember, de nagydarab, magas és erős, és nyers modorú; egyáltalán nem olyan, mint azok a londoni úriemberek, akik addig megkérték a kezét. De amikor elmosolyodik… megszűnt létezni a külvilág, és Eloise csak csodálta… vajon ez a tökéletlen férfi neki tökéletes lehet?
"Egy órával később, nem sokkal az után, hogy Eloise vacsorához ült, sikítozás kezdődött.Sir Phillip elejtette a kanalát; Amanda a megszokottnál is rémültebben sikított. Eloise kezében meg sem remegett az evőeszköz, ahogy éppen egy kanál teknősbékalevest emelt ajkához.
- Nem esett baja - jegyezte meg halkan, majd finoman megtörölte ajkát a szalvétával. Aztán kis lábak gyors lépteit hallották, ami azt jelentette, hogy Amanda a lépcső felé rohan. Phillip mozdult, hogy felálljon.
- Talán jobb lenne, ha én most...
- Halat tettem az ágyába - közölte Miss Bridgerton nem éppen mosolyogva, de magával eléggé elégedettnek tűnve.
- Halat? - kérdezte a ház ura értetlenül.
- Igen. Ami azt illeti, elég szép, kifejlett példányt.
Sir Phillip félrenyelt, krákogott; lelki szemei előtt az előzőleg elképzelt ebihal hirtelen éles fogú cápává változott.
- És... - nem tudta megállni, hogy fel ne tegye a kérdést - ...és honnan vette a halat?
- Mrs. Smith-től kértem - felelte a hölgy, mintha mi sem lenne természetesebb, minthogy Sir Phillip szakácsnője hatalmas pisztrángokat tart a konyhában.Kényszerítette magát, hogy visszaüljön. Nem fog Amanda megmentésére sietni. Szándéka volt segíteni; megvolt benne az a furcsa szülői ösztön, hiszen a kislány úgy sikított, mintha a pokol tüze nyaldosná a sarkát. Ám ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát, és mivel Amanda rossz álmot akart Miss Bridgertonnak, most kénytelen abba feküdni, amit a vendég vetett

neki. Kanalát a levesbe mártotta, megemelte, aztán megállt a mozdulatban. 
- És mit tett Olivér ágyába?
- Semmit.
Phillip kérdőn vonta össze szemöldökét.
- Meglepetésként fogja érni - magyarázta a hölgy hűvös nyugalommal.Phillip elismerően fordította oldalra a fejét. Jó. Nagyon jó.
(…) 
- Nincs ellenükre, ha leülök? - kérdezte Phillip, mivel gyanította, hogy egy ideig az ebédlőben kénytelen időzni.
- Csak tessék - felelte Colin szinte szívélyesen. Benedict és Gregory csak állt és bámult. Mint Phillip megjegyezte, Colin sem tűnt különösebben barátkozónak. Kissé barátságosabbnak tűnhetett, mint fivérei, de
tekintetében éles indulat feszült, amit nem szabad alábecsülni. 
- Kérem, fogyasszanak! - mondta Phillip az asztalon hagyott ételre mutatva.Benedict és Gregory olyan mogorván nézett rá, mintha mérget kínált volna, de Colin leült vele szembe és elvett egy ropogós zsemlét az egyik tányérról.
- Nagyon finom - jegyezte meg Phillip, bár neki még nem volt lehetősége aznap este megkóstolni.
- Jó - mormogta Colin egy harapás után. - Farkaséhes vagyok.
- Hogyan gondolhatsz ételre? - mordult rá Gregory dühösen.
- Mindig ételre gondolok - felelte Colin, és tekintetével addig pásztázta az
asztalt, míg megtalálta a vajat. - Mi másra gondolhatnék?
- A feleségedre - mordult Benedict.
- Ó, persze, a feleségemre - jegyezte meg Colin kurta bólintással. Aztán kemény pillantással Phillipre nézett és azt mondta: - Csak hogy tudja,legszívesebben a feleségemmel tőltöttem volna ezt az éjszakát.
Phillipnek nem jutott eszébe olyan válasz, amivel ne sértette volna meg a jelen nem lévő Mrs. Bridgertont, ezért e megjegyzést szó nélkül hagyva megvajazta zsemléjét.Colin nagy falatot vett magához, aztán az illemszabályok megsértését figyelmen kívül hagyva tele szájjal szólalt meg: - Csak néhányhete vagyunk házasok.
Phillip kérdőn nézett rá.
- Még újházasok vagyunk - pontosította a hívatlan vendég.
Phillip bólintott, mivel valami választ kellett adnia.Colin előrehajolt.
- Tényleg nem akartam eljönni a feleségem mellől.
- Értem - jegyezte meg Phillip, bár igazából nem is tudta, mi mást
mondhatott volna.
- Érti is, amit mond? - kérdezte Gregory meglehetősen ingerülten.
Colin megfordult és fagyos pillantással nézte öccsét, aki nyilván túl fiatal volt ahhoz, hogy mesteri szinten megtanulhassa a nüanszok és körülírások művészetét. Phillip megvárta, míg Colin újra az asztal felé fordul, egy tányér spárgát kínált neki, amit asztaltársa elfogadott), aztán azt mondta:
 - Ha jól sejtem, hiányzik önnek a felesége.
Erre csend lett, aztán Colin még egyszer megvető pillantással nézett öccsére és válaszolt: 
- Igen.
Phillip ekkor Benedictre nézett, mivel ő volt az egyetlen, aki kimaradt a legutóbbi szóváltásból.Nagy hiba volt. Benedict a kezét tördelte, és még mindig úgy nézett ki,mint aki sajnálja, hogy nem fojtotta meg, amikor lehetősége lett volna rá.Phillip ekkor Gregoryra nézett, aki dühösen összefogta a mellkasa előtt a karját. Teste szinte remegett a dühtől, talán Phillipre volt dühös, talán családtagjaira, akik egész este zöldfülű fiatalként bántak vele. Phillip pillantását nem fogadta szívesen. Gregory álla hirtelen előreugrott, fogát csikorgatta és...
És Phillipnek elege volt. Inkább újra Colinra nézett.Colin még mindig az evéssel volt elfoglalva; valahogy sikerült rávennie a személyzetet, hogy hozzanak neki egy tál levest. Ám éppen letette a kanalát és a másik kezét vizsgálgatta, ujjait egyenként nyújtotta ki, és mindegyikkel Phillip felé mutatva egy-egy szót mormogott.
- Hiányzik. A. Feleségem.
- A kénköves pokolba! - fakadt ki Phillip végül. - Ha el akarja törni a lábamat, megtenné minél hamarabb?

Rossz kor
Mindenki életében van egy fordulópont. Egy olyan éles, tiszta pillanat, amikor az ember úgy érzi, mintha mellbe vágták volna, és teljes bizonyossággal, a kétség legkisebb árnyéka nélkül tudja, hogy élete már sosem lesz olyan, mint addig volt. 

Michael Stirling életében ez a pillanat akkor jött el, amikor megpillantotta Francesca Bridgertont. 
Egész addigi életében nők után kajtatott vagy kajánul mosolyogva hagyta magát utolérni, ha a hölgyek üldözték, ölelte, csókolta őket, szeretkezett velük, de soha, egyetlenegyszer sem hagyta, hogy a szívét is dédelgessék. És ő, éppen, ő, egyetlen pillantást vetett Francesca Bridgertonra és egy szempillantás alatt szerelembe esett… 
Michael szerencsétlenségére azonban Francesca vezetékneve ez után a pillanat után már nem sokáig maradt Bridgerton; sajnálatos módon azon okból találkoztak, hogy együtt vegyen részt egy vacsorán, melyet a hölgy és Michael unokaöccsének közelgő házasságát ünnepelték. 
De ez akkor volt… Most Michael a gróf és Francesca szabad, de Michaelre még mindig csak bizalmas jó barátként gondol. Michael nem meri felfedni neki szerelmét… egészen egy veszélyes éjszakáig, amikor Francesca ártatlanul Michael ölelésébe lép, és a szenvedély a legtitkosabb titkoknál is nagyobb erőnek bizonyul.

"Francesca kis híján megingott a rettenettől, olyan tűz volt a férfi szemében.
– Michael, én....
– Miért? – kérdezte; a düh harsány morajlással lüktetett hangjában. Arcán mély, haragos ráncok jelentek meg, és Francesca önkéntelenül a kilincs felé nyúlt. 
– Miért maradsz, Francesca? – tette fel újra a kérdést és ragadozómozdulatokkal elindult felé. – Itt Kilmartinban csak ebben van részed.Francesca felszisszent, ahogy Michael keze a vállához ért, halkan felkiáltott a meglepetéstől, amikor a férfi ajka az ajkára tapadt. A harag, a végtelen kétségbeesés csókja volt ez, áruló teste azonban mindennél jobban vágyott arra, hogy beleolvadjon, hagyja, hogy Michael azt tegye vele, amit csak akar, buja figyelmét fordítsa rá. Akarta. Szent isten, még így is akarta.És attól félt, hogy sosem tanul meg nemet mondani.De Michael elszakította tőle magát. Ő húzódott el. Nem Francesca.
– Ezt akarod? – kérdezte rekedtes, szaggatott hangon. – Csak ezt?
Francesca csak állt, nem mozdult, tágra nyílt szemmel nézte.

– Miért maradsz! – kérdezte szigorúan, és Francesca tudta, hogy utoljára teszi fel ezt a kérdést. Nem tudott válaszolni rá. Michael bőven hagyott neki időt. Várta, hogy megszólaljon;addig várt, míg a csend forgófőként nem támadt fel közöttük, de valahányszor szólni akart, csak tátogott, hang nem jött ki a
torkán és képtelen volt cselekedni, szólni, csak állt, remegve nézte a férfi arcát. Michael dühösen elfordult tőle.
– Menj el! – parancsolta. – Most. Azt akarom, hogy hagyd el a házat.
– Te... tessék?
Képtelen volt elhinni. Képtelen volt elhinni, hogy Michael kiutasítja a házból. És Michael nem nézett rá.
– Ha képtelen vagy velem lenni, ha nem tudod teljesen átadni magadat nekem, azt akarom, hogy menj el.
– Michael! – csak suttogás volt, alig hallható.
– Nem bírom ezt a félutas helyzetet – mondta olyan halkan, hogy Francesca nem is volt biztos, vajon jól hallotta-e.És csak annyit tudott mondani: – Miért?
Nem hitte, hogy Michael válaszolni fog. Tartása rendkívül feszült lett, aztán egész testében megremegett.
Francesca kezét ajkához kapta. Sír? Lehet, hogy...
Nevet?
– Szent ég! Francesca! – szólt gúnyos nevetéssel. – Hát ez jó!Miért? Miért?
Más-más hangszínnel mondta ki a kérdést, mintha a szót próbálgatná, mintha más-más embereket kérdezne.
– Miért? – ismételte a kérdést megint, ezúttal sokkal hangosabban, és felé fordult szembefordult vele.  - Miért? Azért,mert égjek a pokolban, de szeretlek! Mert amióta megláttalak,mindig szerettelek. Mert akkor is szerettelek, amikor John felesége voltál, és akkor is szerettelek, amikor Indiában voltam, és csak Isten a megmondhatója, hogy nem érdemellek meg, de akkor is szeretlek. Francesca az ajtónak hanyatlott.
– Milyen szellemes kis tréfa? – gúnyolódott a férfi. – Szeretlek.
Téged szeretlek, unokaöcsém felesége. Téged szeretlek, azt a nőt, aki sosem lehet az enyém. Téged szeretlek, Francesca Bridgerton-Stirling, aki...
– Hagyd abba! – szólt a nő elcsukló hangon.
– Most? Amikor végre elkezdtem? Ó, nem hiszem, hogy jó lenne, ha most abbahagynám – mondta, karjával nagy ívet leírva, mint valami mutatványos. Közel hajolt... fájdalmasan,kényelmetlenül közel. Rémisztő mosollyal kérdezte: – Máris félsz?
– Michael...
– Mert szinte még el sem kezdtem – mondta; hangja elnyomta Francesca hangját. – Tudni akarod, mire gondoltam, amikor feleségül mentél Johnhoz?
– Nem – suttogta, kétségbeesetten ingatva fejét. Michael szólni akart, tekintetében még mindig megvető
szenvedély égett. Aztán valami történt. Valami megváltozott. A tekintetében lehetett látni. Olyan dühös volt, olyan lángoló haraggal nézett, aztán egyszerűen...
Vége lett.
Hideg lett. Fáradt.
Aztán ajka összezárult. Kimerültnek tűnt.

Csókja megmondja

SZEREPLŐK:

HYACINTH BRIDGERTON: a híres Bridgerton testvérek
legfiatalabbika; kicsit túl okos, kicsit túl szabadszájú, és
nyilván nem szokványos regényhősnő. Ráadásul legnagyobb
döbbenetére beleszeret…

GARETH ST. CLAIR: Vannak rossz hírű férfiak Londonban, és
vannak szépek, mint a bűn. De Gareth az egyetlen, aki képes e
két tulajdonságot pokoli sikerrel egyesíteni. Abszolút
gazember lenne, ha…

LADY DANBURY: Gareth nagyanyja, Hyacinth pártfogója.
Mindenről megvan a véleménye, különösen a szerelemről és a
házasságtól. És semmit sem szeretne jobban annál, mint hogy
Gareth és Hyacinth a házasság szent kötelékében egyesüljön.
Szerencsére segítséget kap…
Egy mindenbe beleavatkozó anya, egy túlságosan védelmező báty, egy bőnrossz vonósnégyes, egy (szerencsére csak kitalált) őrült báró, és persze ne feledjük a pásztorlánykát, az egyszarvút és VIII. Henriket sem.Ismerje meg őket az év legemlékezetesebb szerelmi történetében…
"– El sem hiszem, hogy ezt teszem – mormogta Gareth, fejét ingatva. Szentséges ég, ezt úgy mondta, mint az a visszaeső bajkeverő, aki ifjú korában annyi jóravaló barátját rángatta bele mindenféle csínytevésbe. Kezdte azt hinni, hogy tudják is, miről beszélnek. Csak bámulta jövendőbelijét. Jövendőbelije pedig derűsen mosolygott rá.  Ettől Gareth szinte a plafonon volt. Ez mindennek a teteje! Ez abszolút…
– Hát jó – mondta olyan halkan, hogy hangja szinte remegett. – Akkor itt és most lefektetünk néhány szabályt.
Hyacinth megmerevedett.
– Tessék?
– Az esküvő után, házasságunk egész időtartama alatt, vagyis holtodiglan, holtomiglan, nem hagyhatod el a házat az engedélyem nélkül…
– Soha? – vágott a szavába Hyacinth.
– Egészen addig, amíg be nem bizonyítod, hogy képes vagy felelős felnőttként viselkedni – fejezte be a mondatot. Alig ismert magára.Mintha nem is ő mondta volna mindezt. De ha ez kell ahhoz, hogy ezt a
nyavalyás kis szeleburdi őrültet megvédje, hát legyen.Hyacinth türelmetlenül szusszant fel.
– Mióta vagy ilyen fontoskodó?

– Azóta, hogy beléd szerettem! – mondta, szinte kiáltva. Illetve kiáltotta volna, ha nem lettek volna olyan bérházban, ahol egyedülálló férfiak laknak, akik későig fennmaradnak, és nagyon szeretik a pletykát.
– Te… te… te…
Hyacinth szája tátva maradt, elkerekedett a csodálkozástól. Tényleg úgy nézett ki, mint a partra vetett hal, de Gareth túl dühös volt ahhoz, hogy értékelni tudja a hatást.
– Szeretlek, te őrült nőszemély! – mondta hadonászva.
Megdöbbentő, mit tett vele ez a nő. Nem is emlékezett rá, mikor  vesztette el így önuralmát. Arra meg különösen nem, hogy valaki úgy feldühítette volna, hogy alig tudott beszélni. Hyacinth volt a kivétel, természetesen.
– Te vagy a legőrjítőbb, a legbosszantóbb, a leg..
– De…
– Hát te sosem tudod befogni a… de isten a tanúm, így is szeretlek!
– De Gareth…
– És ha le kell kötözzelek az átkozott ágyhoz, mert csak úgy tudlak megvédeni, akkor isten a tanúm, hogy megteszem…
– De Gareth…
– Egy szót se! Egyetlen átkozott szót se szólj! – mondta rendkívül udvariatlanul ujjal mutogatva felé. Aztán keze mintha megfagyott volna a levegőben, mutatóujja egyetlen pontra szegeződött, és néhány rángatózó
mozdulat után végre sikerült megállnia és csípőre tette a kezét. Hyacinth csak nézte. Kék szeme csodálattal csillogott. Gareth képtelen volt elszakítani róla tekintetét, ahogy lassan felállt és közelebb ment hozzá.
– Szeretsz? – kérdezte súgva. – Te szeretsz engem?
– Biztos vagyok benne, hogy ez lesz a vesztem, de igen – sóhajtott fáradtan, a kilátásoktól kimerülve. – Úgy tűnik, nem tehetek róla, ez a sorsom.
– Ó! – Hyacinth ajka megremegett, aztán megmoccant és valahogy  mosolygott. – Jó.
– Jó? – kérdezett vissza Gareth. – Csak ennyit vagy képes mondani? Hyacinth előrelépett, megérintette jövendőbelije arcát.
– Én is szeretlek. Teljes szívemből, egész lényemmel, és…
Gareth nem tudta meg, mit akart mondani menyasszonya. Elveszett a csókban…
– Gareth – zihálta abban az egyetlen pillanatban, amikor Gareth levegőt vett.
– Ne most! – szólt és újra ajkára tapadt. Képtelen volt abbahagyni.
Mondta, és most mutatnia kell. Szereti.
Szereti. Ilyen egyszerű.
– De Gareth…
– Cssss… – Két tenyere közé vette jövendőbelije fejét, csókolta és csókolta… míg el nem követte azt a hibát, hogy a csókkal Hyacinth ajkáról nyakára csusszant.
– Gareth, mondanom kell valamit!
– Ne most! – mormogta. Más dolgok jártak a fejében.
– De nagyon fontos, és…
Elhúzódott.
– Szentséges úristen! Hyacinth Bridgerton! – mordult. –Mi az?! "

Esküvő lesz

Gregory Bridgerton ismerősei közt egyedüliként hisz az igaz szerelemben. Meg van győződve arról, hogy ha megtalálja álmai asszonyát, azonnal tudni fogja, ő az igazi. Pontosan ez történt. Csakhogy…
Nem ő volt az igazi. Sőt, a megtalálni vélt igazi, Miss Hermione Watson más férfiba szerelmes. Legjobb barátnője, a talpraesett Lady Lucinda Abernathy azonban mindenképpen meg akarja menteni Hermionét egy katasztrofális frigytől, ezért segítséget ajánl Gregorynak, hogy elnyerje Hermione szívét. Ám Lucy a nagy segítség közepette szerelmes lesz. Gregoryba! Csakhogy…
Lucy jegyben jár. Nagybátyja nem hajlandó engedélyezni a jegyesség felbontását, azok után sem, hogy Gregory észhez tér és rájön, Lucy, az okos, bájos mosolyú Lucy dobogtatja meg a szívét. És most, útban az esküvőre Gregorynak mindent kockára kell tennie azért, hogy amikor a hitvesi csókra sor kerül, csak ő álljon az oltárnál Lucinda mellett…
„Tüdeje szinte tűzlángban égett. Gregory Bridgerton rohant. London utcáin futott; nem is vett tudomást a kíváncsi bámulókról, csak futott.Mozdulatainak furcsa, erős ritmusa volt; egy-két-há-négy; egykét-há-négy, a lendület vitte tovább, egyenesen, teste haladt,miközben tudata egy, és csakis egy dologra koncentrált.
A templom.Oda kell érnie a templomba. Meg kell akadályoznia az esküvőt.Mennyi ideje fut? Egy perce? Öt? Nem tudhatta. Képtelen volt másra figyelni, mint a célra.A templom. El kell jutnia a templomhoz.
Tizenegykor kezdődött. Ez az egész. A szertartás. Ez, aminek soha nem lett volna szabad megtörténnie. De a menyasszony belement. És neki ezt most meg kell akadályoznia. Meg kell gátolnia ebben. Nem tudta, hogyan, és fogalma sem volt, hogy miért, de férjhez akar menni ahhoz az emberhez, és ez helytelen.
Tudnia kell, hogy helytelen. Hogy nem szabad. Ő az övé. Összetartoznak. És ezt a leendő feleség is tudja. A
fenébe is, hiszen ő is pontosan tudja! Mennyi ideig tart egy esküvő? Öt percig? Tízig? Húszig? Eddig
még sosem figyelte meg, soha nem nézte meg az óráját az elején meg a végén, hogy kiszámítsa az időtartamot.
(…) 
A templom elnémult. A pap elhallgatott, monoton beszéde elhalt. A padsorokban minden hát megcsavarodott, míg minden arc hátrafelé nem nézett.Egyenesen rá.
– Ne! – lihegte Gregory, de túlságosan pihegett, alig hallotta saját szavát.
– Ne! – ismételte, ezúttal hangosabban, a padsorok szélébe
kapaszkodva rohant előre. – Ne tedd!
A menyasszony egy szót sem szólt, de Gregory látta. Látta, hogy ajka tátva marad a döbbenettől. Látta, hogy a menyasszonyi csokor kiesik a kezéből, és tudta, szent isten, tudta, hogy a még kisasszony alig kap levegőt.Olyan gyönyörű volt! Arany haján csillogott a napfény; úgy ragyogott, hogy attól Gregory erőt kapott. Felegyenesedett, még mindig erősen zihált, de már támaszkodás nélkül tudott haladni, elengedte a padsorok szélét.
– Ne tedd! – ismételte magát, és folytatta útját feléje, egy olyan férfi diszkrét kellemével, aki pontosan tudja, mit akar. Aki tudja, minek kéne történnie. A menyasszony még mindig nem szólalt meg. Senki sem szólt.
Ez furcsa volt. London háromszáz leghírhedtebb fontoskodója, okvetetlenkedője, fogadatlan prókátora gyűlt egyetlen térbe, és senki nem szólt egy árva szót se. Senki nem volt képes másfele nézni, csak rá, ahogy a padsorok között haladt előre.
– Szeretlek – mondta ott, mindenki előtt. Kit érdekel, hogy hányan hallják?! Nem fogja ezt titkolni. Nem hagyja, hogy feleségül menjen valakihez úgy, hogy ne tudja az egész világ, mit érez iránta, hogy övé a szíve!

– Szeretlek – ismételte meg, és szeme sarkából látta anyját és nővérét; egyenes háttal ültek a padban, szájuk tátva maradt a döbbenettől. De Gregory csak ment tovább. Egyenletes, egyre határozottabb, egyre magabiztosabb léptekkel haladt a padsorok között. – Ne tedd! – mondta, azzal kilépett a padsorok közül, a
szentélybe. – Ne menj hozzá feleségül!
– Gregory – suttogta a menyasszony. – Miért teszed ezt?
– Szeretlek – felelte Gregory, mert csak ezt tudta mondani.
Csak ez számít, semmi más. A menyasszony szeme csillogott, és Gregory látta, hogy elszorul a torka, nem kap levegőt. Ránézett a férfira, akihez feleségül készült menni. A férfi összehúzta a szemöldökét, de csak enyhén, és megvonta a vállát, mintha azt mondaná: „A te döntésed. Azt csinálsz, amit akarsz.” Gregory fél térdre ereszkedett.
– Gyere hozzám feleségül! – mondta teljes szívéből. – Gyere hozzám feleségül!
És Gregory lélegzete elállt. A templomban jelenlévő hívek mindegyikének elállt a lélegzete. A menyasszony ránézett. Nagy, tiszta szemmel nézett rá, és tekintetében benne volt minden, amit Gregory valaha jónak,
kedvesnek, igaznak tartott. – Gyere hozzám feleségül! – súgta utoljára.
A menyasszony ajka megremegett   de hangja tisztán hallható volt, amikor azt mondta…”

És boldogan éltek
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy történelmi romantikus regényeket jegyző írónő, aki megalkotott egy családot… Illetve nem csak egy családot. Nyolc testvért, számos sógort, sógornőt, vőt, menyet, fiút, lányt, unokahúgokat, unokanővéreket, unokaöcsöket, unokabátyokat (nem is szólva egy túlsúlyos corgi kutyáról), plusz egy ellenállhatatlan matriarchát, aki mindannyiukkal felér… Ők a Bridgerton család: nem is család, inkább elemi erő. Az olvasók nyolc könyvön át nevettek, sírtak, szerették őket. De többet akartak. Ezért az olvasók azt kérdezték a szerzőtől: Mi történt azután? Simon elolvassa apja leveleit? Francescának és Michaelnek végre lesz gyermeke? Ki nyeri a Pall Mall-visszavágót? A „Vége" tényleg a történet végét jelenti? Ebben a kötetben Julia Quinn nyolc érdekes, mulatságos, szívmelengető „második epilógust" írt, és egy bónusz történetet nem másról, mint magáról a bölcs és szellemes matriarcháról, Violet Bridgertonról. Ismerjék meg újra a Bridgerton család tagjait… Mi történt velük?

Mit is lehet mondani erről a sorozatról, a történelmi romantikusok kedvelőinek egyik kötelező darabja kell hogy legyen. Minden megvan benne, hogy jól szórakozzunk. Humor, szerelem, csalódások, bánatok, de a legvégén mindenki megtalálja az élete célját, a társat, akit neki rendelt a sors.

Azért is szerettem ennyire a sorozatokat, mert nem kell olyan hamar elbúcsúznom a szereplőktől. Itt például kilenc könyv erejéig hallhattam Daphne-ról, akit még az első kötetben ismerhettünk meg. Vagy éppen a cserfes kislányból nővé cseperedő Hyacinth, és persze az örök agglegény címre pályázó fivérek.
Sírtam, nevettem, és mindenek előtt remekül szórakoztam.Kiemelni a kedvencemet, nem lehet. 
Imádtam az első részt, mert az újdonság varázsával hatott. Anthony története, szívszorító, hiszen egy tökéletes apát kell neki helyettesíteni és a halál félelme is megpecsételi a sorsát. Benedict és az ő Hamupipőkéjének szerelme, pedig éppen a meseszerűsége miatt szerethető. Talán sokunk legjobban várt története Coliné és Penelopeé, nagyon különös személyek, akik rettentően a szívemhez nőttek. Ebben a részből kiderül a híres Lady Whistledown személye, továbbá egy nem akármilyen szerelmet látunk kibontakozni. Eloise mindig is bevállaló hölgy volt, így nem meglepő, hogy képes volt egyedül útra kelni, megbirkózni két gyerekkel, és egy bezárkózott férfival a végső szerelemért. Francesca és Michael története a legszívbemarkolóbb mind közül. Van második esély? Szerelem vagy csak vágy? Mindez elég, ha nem kapják meg amit igazán szeretnének? Ellentétben Hyacinth története, éppolyan mint ő. Merész, bevállalós és vicces. Bizonyítékot kapunk arra is, hogy mindenki számára létezik tökéletes pár. Az utolsó rész pedig Gregoryról, az igaz szerelemről és annak megtalálásához vezető nagyon rögös útról szól. 
Mondani szokás, akkor jó, ha a vége jó. Erre ad biztosítást a kilencedik záró könyv, amelyben többek között a Bridgerton gyerekek nagyszerű szüleinek, Violet és Edmund megismerkedéséről is olvashatunk. 

Mindenkinek csak ajánlom, mert még egy ilyen családdal ritkán találkozhat a könyvek világában!!



You Might Also Like

0 megjegyzés